Váljatok eggyé Krisztussal!

Istvánfi Szilárd és Molnár Eduárd Gábor diakónusokat pappá, Giurgiu Daniel növendéket pedig diakónussá szentelte Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök július 7-én, szombaton a szatmárnémeti Székesegyházban.

A Jóisten kiválasztja őket szolgálatára, ők pedig hátrahagynak mindent és elindulnak, hogy akaratát teljesítsék, bárhova is küldi, viszi őket. Tudják, hogy sohasem lesznek egyedül, bármilyen megpróbáltatásban, mindig mellettük lesz az Úr, az egyetlen Pásztor, akire hagyatkoznak. Életük így válik teljessé, hivatásuk csillogóvá. A papi élet áldozatokkal teli, de minden áldozat Krisztusért születik, és a közösségért, amelyet Ő a papjára bíz: a sok családért, fiatalért, idősért, ragyogó gyermekszemért, akik mind, mint atyjukra, lelki vezetőjükre tekintenek rá. A pap ott van keresztény életük kezdetekor - a keresztvízbe mártásnál -, részt vesz nevelésükben, felnőtté válásukban, házasságkötésükkor, de a betegségben, és a túlvilágra való készülődésükkor is. A pap hivatása Isten közvetítése. Július 7-én, a szatmárnémeti Székesegyházban két fiatalnak kezdődött meg áldozópapi élete, egy pedig a szerpapság kötelékébe lépett.

Tizenegy órától már nagy volt az izgalom, családtagok, rokonok, de sok ismerős, és egyházmegyéje gyarapodásában örvendező hívő töltötte meg a székesegyházat, jött el, akár messziről, hogy a nagy eseményen jelen legyen. Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök is az örömről szólt a szertartás elején, az egész egyházmegye öröméről: „Itt, a Székesegyházban két diakónus atyát pappá, egy kispapunkat pedig diakónussá szenteljük. Köszönöm, hogy imádsággal kísérték mindezidáig hivatásukat. Kérem, imádkozzanak értük ezután is, hogy mindvégig hűségesek maradhassanak vállalt kötelezettségeikhez."

A diakónus és papszentelés szertartásának elején név szerint bemutatták a Püspök atyának a felszentelendőket, és ők jelentkeztek az Úr akaratának teljesítésére a zsoltáros szavaival: „Íme, itt vagyok, hogy akaratodat megtegyem, Istenem!" Rögtön ezután, a szentbeszédében, Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök a Krisztushoz-tartozásról beszélt: „Igazából az tartozik Krisztushoz, aki Őt utánozza - latinul az 'imitatio Cristi', 'Krisztus követése' kifejezést használják erre. Vagyis gyakorolja az igazságosságot és testvériességet, a javak megosztását, a vendégszeretetet, a hűséget, őszinteséget, elítéli az erőszakot, szereti a békét és megbocsát ellenségeinek. Tehát a demarkációs vonal, a hívők és a nem hívők között, a szeretetben húzódik. A keresztény embert az jellemzi, hogy Krisztust utánozza, aki maga odáig ment el a szeretetében, hogy életét áldozta értünk. Kedves szentelendők, ez a keresztény ember feladata: Krisztust utánozni. De mennyire inkább azoknak a feladata, akik elkötelezik Krisztus szolgálatára magukat. A Krisztus követés számotokra lételem."

A prédikációja végén a hívekhez szólt, újból kérve őket, hogy imádkozzanak a hivatásokért, valamint papjaikért, hogy Isten akarata szerinti papok lehessenek. A szentbeszédet követően a Püspök atya megkérdezte a szentelendőket, hogy őszintén, odaadó lélekkel vállalják-e a szerpapsággal, illetve a papsággal járó feladatokat, majd az engedelmességi ígéret letétele következett. Ekkor egyenként a püspök elé járultak, összekulcsolt kezüket az ő kezébe téve tiszteletet és engedelmességet ígértek. A szertartás következő pontjaként a szentelendők az önátadás jeleként leborulva - ezzel is kifejezve, hogy egészen Istennek, és a rájuk bízott lelkeknek szentelik magukat -, a hívek pedig térdelve imádkozták a Mindenszentek Litániáját azért, hogy a papság kötelékébe lépők, vállalt feladatuknak mindig meg tudjanak felelni.

Ezután következett a diakónusszentelés leglényegesebb része, a kézrátétel és a felszentelő ima, amely után az újonnan felszentelt beöltözött a szerpapok sajátos öltözékébe, a stólába és dalmatikába, a püspöktől pedig átvette az evangéliumos könyvet annak jeleként, hogy a diakónusszentelésben hatalmat kapott Isten igéjének hirdetésére.



A papszentelés leglényegesebb része, a kézrátétel és a felszentelő ima során a püspök az eléje járuló szentelendők fejére tette a kezét, és csendben imádkozott felettük, majd a jelenlevő papság is ezt tette. Az újonnan felszenteltek beöltöztek a papi módra viselt stólába és miseruhába, majd a püspök megkente krizmával a kezüket, hiszen így valósul meg az írás szava: „Az Úr lelke rajtam, Ő kent fel, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket" (Iz 61,1). Az áldozati adományok átadása során az újonnan felszenteltek kezükkel érintették az ostyát és a kelyhet a borral, annak jeleként, hogy a papszentelésben hatalmat kaptak arra, hogy a szentmiseáldozatot bemutassák. Ezután a püspök békecsókkal köszöntötte őket, majd a papság is ezt tette, Krisztus barátságának jeleként: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, hanem barátaimnak mondalak titeket" (Jn 15,15). Ezzel a diakónus- és papszentelés véget ért, a szentmise pedig a felajánlással folytatódott.

A legszentebb áldozat bemutatásának végén, Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök köszönetet mondott a felszentelt papok, és diakónus szüleinek minden áldozatáért, mellyel fiukat felnevelték és Isten, valamint az egyházmegye szolgálatába elengedték. Megköszönte ugyanakkor a Gyulafehérvári Papnevelő Intézet és a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara nevelőinek és tanárainak a munkát, amellyel az oltárhoz segítették a fiatalokat. Szintén köszönetét fejezte ki a plébános atyáknak, áldozatos tevékenységükért, és a híveknek az imáért. Végül hálát adott az Úrnak, hogy hivatásokat küld a Szatmári Egyházmegyébe, és olyan fiatalembereket, akik meghallják ezt a hívó szót, el is fogadják, és elkötelezik magukat Isten és az Egyház szolgálatára.